Magamról röviden |
Nem lettem szülőfalum híressége, de őszintén szólva nem is törekedtem rá. 1950 áprilisában Bátaszéken pottyantott le a gólya, két egyszerű ember gyermekeként. Apám megjárta a világháborút, az orosz hadifogságot, és végül, mint asztalos mester próbált az „átkosban” új életet és egzisztenciát teremteni, több-kevesebb sikerrel. Anyám tisztességgel próbált nevelni, ellátni, a kisördögöt féken tartani, de ma már látom, hogy nem volt könnyű dolga. Nem volt könnyű azért sem, mert rajtam kívül kishúgomról is gondoskodnia kellett, miközben esti iskolában közgazdasági érettségit szerzett. Nem tagadom, nem szerettem suliba járni, helyette inkább fogtam a girbe-gurba kőrisfa botot a rátekert háromméternyi zsinórral, hatalmas parafa dugóval, libatollal, és ellógtam a Duna árterületén található kubik gödrökbe pecázni. Miután napközis voltam, suli és ebéd után, kötelező tanulás volt. Ajjaj! Szerencsére Samu Bácsi volt a napközis felügyelő, és egyébként pedig a számtant tanította a kisiskolásoknak. Nagyon rendes ember volt! Nem is lehetett más, hiszen szeretett horgászni és sakkozni! Hogy hasznosan teljen a délután, én egész tankör alatt a katedrán, a tanári asztalon sakkoztam vele, amíg felügyelt a többiekre. Úgy hozta az élet, hogy jó néhányszor sikerült megtépázni sakkozó tekintélyét, és ezek után persze állandóan felelet nélkül is, ötöst kaptam számtanból. Öntörvényűségem és lustaságom okán, még ma is rejtély számomra, hogyan sikerült bukás nélkül átvészelnem az általános iskolát. Ma is hálásan gondolok vissza Samu Bácsira, mert valószínű, hogy Ő volt a pártfogóm és védőügyvédem. Volt azonban még egy pártfogóm, az ének tanárom. Na, nem a hangom miatt szeretett, mert fisz helyett én mindig falsot fogtam, hanem teljesen más dolog okán. Zsidó származása miatt az énektanárt nagyon sokan gúnyolták. Nemcsak felnőttek, hanem már a kisiskolások is, gyakran nyilvánosan, sőt tettlegesen. Engem valahogy nem vitt rá a lelkiismeret. Ő persze ezt azzal viszonozta, hogy minden szinten a védelmemre kelt. Ezt természetesen csak felnőttként látom át, és értékelem. Folytatás a következő oldalon
Kilépve a kisiskolás életből, kicsit már komolyabban átgondolva, hogy hol, és mit tanuljak jutottam arra, hogy előbb ipari tanuló, majd középiskolás legyek. Magamra maradtam. Távol a szülőháztól, nem voltak pártfogóim, magam felelősségén, magam ura lettem. Meg kellett dolgozzak keményen az ösztöndíjért, ami pedig a tanulmányi átlagtól függött. Hogy homlokon csókolt valamilyen múzsa, vagy kísértett Samu Bácsi szelleme azt nem tudom, de matematikából továbbra is jeles voltam. Sőt a tanulmányi átlagom is négyes és ötös között ingadozott. Nem volt ez másképpen a középiskolába sem a tanulmányi átlag és a matek tekintetében. A középiskolát jeles érettségi és képesítő bizonyítvánnyal zártam. Samu bácsi ott sem hagyott el! A Tatabányai Bányász OB II sakk szakosztályának voltam állandó csapattagja, több-kevesebb sikerrel. Nyertem Komárom-megyei egyéni ifjúsági bajnokságot. A Sport Club számos alkalommal küldött kikérőt az iskolához, hogy részt vehessek különböző sakkversenyeken. Testnevelő tanárom a Súlyemelő szakosztálynak volt oszlopos tagja. Tekintettel a klubtársi kapcsolatra, nekem csak ezért volt jelesem testnevelésből, pedig semmivel se voltam jobb, mint az átlag. Az első igazi pofon az élettől az volt, amikor nem vettek fel elsőre a Nehézipari Műszaki Egyetemre, pedig a vitt pontszámom a maximális volt! Egyszerre voltam dühös, és szégyelltem magam. Alig kezdtem el dolgozni Pécsett a Mecseki Ércbányászati Vállalatnál, besoroztak katonának. Én még 24 hónapot szolgáltam, és annak ellenére, hogy írnokként dolgoztam úgy 18 hónapot, mégis felejthetőnek találom azt a kettő évet. Leszereléskor teljesen spontán és igazából felkészületlenül – mert, hogy nem volt veszítenivalóm – felvételiztem Pécsett a Pollack Mihály Műszaki Főiskola Gépészmérnöki karára Épületgépész szakon. Nahát, Samu Bácsi! Felvettek! Pedig matematika és fizika volt a felvételi menü. Munka mellett levelezőn kezdtem el a tanulást, és 1980-ban diplomáztam. Talán kamaszkori emlékek, talán nosztalgia, de még nagyon sokáig a Bajai Halászati TSZ területére jártam horgászni. Jól ismertem a folyót, és a holtágakat. Nagyon sokáig el sem tudtam képzelni a horgászatot másutt. A pécsi letelepedésem után azért mégis csak közelebbi horgászhely után kellett nézzek. Átigazoltam a Pécsi Horgász Egyesülethez, és a Pécsi tó mellé raktam a voksom. Rendszeresen horgászok a Pécs mellett található Üszögi horgásztavon is. Ma már a MÉV-nél letöltött szolgálati időm, és a bányászatban hagyott egészségem okán, tényleges öregségi nyugdíjas vagyok és már Pécs a szűkebb hazám, de nem felejthetem Bátaszéket, és persze Tatabányát sem. Az elkopott egészségem miatt mai életem és életszínvonalam, egyáltalán nem hoz felhőtlen örömet, de egy haszna azonban mégis van! Menjünk Horgászni!
|