Egykoron a török dúlta az országot,

Tinódi regölte és mesélték a vének,

Mire Rákóczi kurucai törtek labancra,

Már nem élte meg, elnémult az ének.

Hogyan szólhatna ma Tinódi éneke,

Ne temess élőt, ne emelj fölé hantot,

Ha látná sorsát szép Magyar hazának,

Száműzné örökre a tollat és a lantot.

Csatára Kuruc!

(Pécs, 2012. 02. 06. Vélemény xxxlpapa módra)

Véres kard járja körbe az országot,

Igy hív a vezér tüntetni és csatára,

Jó úton jár ahhoz a kuruc csapat,

Hogy balsorsot hozzon a hazára.

Hát Magyarok vónánk vagy mi?

Védjük meg a hazát és feleséget,

Kardélre hánytuk itthon az ellent,

Brüsszelbe keressünk ellenséget.

Kivont karddal mene a kuruc.

A brüsszeli frontra a csatára,

Nem jött be a Magyar virtus,

A jó szó nem hatott a tudatára.

Nem engedjük át országunkat,

Gazfickók bandájának kezére,

Szónokol vérszomjas seregének,

Csatából jövet a kurucok vezére.

Nem fér szegénykém fejébe az,

Hiába próbál Ő ott is hős lenni,

Azért lassacskán Ő is megtanul,

Magyar virtusból, hátrafelé menni.

Az Ő fejéből pattant ki a szlogen,

A három gyerek és négy kerék tan,

Vélhető az, hogy szegénykémnek,

Egy kerékkel máris kevesebb van.

Dakota harcos lüktet a szívében,

És azért szeret a tűzzel játszani,

 Mert Hüvelyk Matyi egyetlen álma,

Napóleonnak szeretne Ő látszani.

Hol haza beszél, ha kell akkor oda,

Löki a sódert, és így próbál hatni,

De, miért szaladgál fejében a hangya,

Talán egy kis hitelt szeretne kapni?

Hát persze, hogy kellene a zseton,

De árral szembe nem érhet partot,

Úgy járhat jobban, ha haza kullog,

És visszadugja hüvelybe a kardot.